Radványi Balázs

• Majdnem negyven év van a Te hátad mögött is, hiszen ugyan nem voltál alapító tag, de néhány hónap után csatlakoztál a Kalákához, és egy percre sem hagytad el az együttest. Ennyi idő után sem lehet megunni a közös zenélést?
• Én fél évvel a kezdetek után csatlakoztam a fiúkhoz. Kellett nekik egy csellista, aki énekelni is tud, én meg Mikó Pista osztálytársa voltam, korábban zenéltünk is együtt, így adódott, hogy megkeresett ’70 júniusában. Magnóra vettük a dalokat, megtanultam, s már én is velük pengettem. A negyven évet, mondjuk harminckilenc és felet, meg megunni nem lehet, mert sok az élmény. Én azt csinálom, amit szeretek, amit választottam. Van egy civil végzettségem, ami a Kalákán belül többekkel is előfordult. Akkor a fater szava számított a legtöbbet, így a Műegyetemet céloztuk be, és ott értük el az első tanulmányi sikereket. Utána a diploma okozott örömöt, de aztán ebből lassan, fokozatosan kihátráltunk. Talán én hátráltam ki a leglassabban.
• Merthogy Te dolgoztál a szakmádban?
• Igen. ’92-ben, mint tanszéki mérnök fejeztem be a Műszaki Egyetem Felsőgeodézia Tanszékén való pályafutásomat. Ott a ranglétrán, ha komolyan vettem volna, el kellett volna már sokkal korábban indulni, hogy tanársegéd vagy aztán adjunktus, vagy ilyesmi lehessek. Mondjuk le kellett volna rakni a kisdoktorit, de annyira felfejlődött a muzsikálás, olyan sok volt a meghívás külföldre, amikre készülni is kellett, hogy elég volt nekem egy kisebb mennyiségű munka az egyetemen, mert így maradt idő a Kalákázásra. Aztán egyszer csak elfogyott a tudományos akadémiai keret, amiből engem a tanszéken tarthattak, és aki fölvett, el is bocsátott. Nagy békével, barátsággal. Épp a múlt héten voltam a tanszék karácsonyi ünnepségén, ott muzsikáltam.
• Egy percre sem bántad meg, hogy a Műegyetemre, és nem a Zeneakadémiára mentél?
• Nem. Azt hiszem, hogy a zenei vágyaimnak, és talán még a képességeimnek is, a Zeneakadémia talán túl magas lett volna. Vagy nem is talán. Magas lett volna. Viszont azt is tudom, és ezt már többször visszakaptam Zeneakadémiát végzettektől, hogy: „Hej de jó Nektek, hogy azt csináljátok, amit szeretnétek, hogy azt bontogattátok ki, amit Ti akartatok, és nincs teletömködve az agyatok olyan kötelező dolgokkal, amelyekből nehezen tudna kitörni.” Nekünk óriási nagy szabadságunk van. Egy soha nem tanult, ám valahol belül mégis őrzött, mindig ki-kinyitható tartalék, amelyet elő tudunk rángatni, és abból mindig valami dal születik. És ezért sem lehet megunni ezt a negyven évet, mert minden egyes utazásból, a közönséggel való találkozásból előbb-utóbb dal születik. És ha már dal születik, és ezek lemezre kerülnek, vagy kottába zárva megmaradnak, elértük a célunk. Jó lett volna persze a mérnöki siker is, és erre van a családban is nagyon szép példa, de az én habitusomhoz talán jobban illik ez a kicsit szabadabb életforma, ez a sok improvizálás, az emóciók dalokká transzformálása. Írtam filmkísérő zenéket, színházi zenei betéteket. Jönnek hozzám fiatalok tanácsot kérni, hogy induló zenekarként mit javasolnék nekik. Csak hallgassam meg őket, és próbáljam a pályájukat irányítgatni. Van erre példa, és látható, hogy a tapasztalat megvan. Azoknak, akik tanácsért fordulnak hozzánk, tudunk mit mondani.

-tovább-

A Kaláka (első) 40 éve - riporter: Krizsó Szilvia